A múltheti nagy melegben még olvasni sem volt erőm, csupán vegetáltam. Volt pár próbálkozásom, de néhány oldalnál tovább sohasem jutottam, mert a betűk rendszerint elkezdtek táncolni a szemem előtt. Hétvégén szerencsére már élhetőbb időben volt részünk, így végre képes voltam haladni Richard Bach regényével, és már alig várom, hogy ismét elmerülhessek a sorokban. Kivételesen elkezdtem kijegyzetelni a nagyon tetsző részeket, íme pár részlet a könyvből:

"Hát így élnek errefelé az emberek, nagy házforma dobozokba húzódnak be, hogy védjék magukat az olyasmitől, mint az "eső" vagy a "hó", és a dobozok oldalára lyukakat vágnak, hogy kilássanak belőlük. Kisebb méretű dobozokban jönnek-mennek; különböző színűekre festik őket, és a sarkukon kerekek vannak. Azért kell nekik a doboz-kultúra, mert az hiszik, hogy maguk is dobozba vannak zárva, ezt a dobozt "test"-nek hívják. A testből lábak és karok állnak ki, ujjak vannak rajtuk, hogy tollat meg egyéb szerszámokat mozgathassanak velük. Nyelveket beszélnek, mert már elfelejtették, hogyan kell megérteniük egymást, és szem van a fejükön, mert elfelejtették a valódi látást. Fura kis bolygó ez. Bárcsak te is itt lennél! Nemsokára hazamegyek. Szóval, éreztél már ilyesmit?
-Néha igen. De nem egészen így- felelte."

"Végül is ebből áll a tapasztalatszerzés: nemcsak az számít, hogy elveszítjük-e a játszmát, hanem az is fontos, hogy kapunk ki, és hogy miképpen változunk meg tőle; okulunk-e belőle, használjuk-e a még sohasem volt új tapasztalatot a következő játszmákban? A vereség furcsa módon egyfajta győzelem."

"Lehet, hogy most meg fogsz lepődni, de jobb, ha hozzászoksz ahhoz, hogy belőlem- a szavak kovácsa lévén- olykor- olykor akaratom ellenére is előtör a költészet- ilyen vagyok, másként nem tehetek. Szóval: szerintem szuper vagy!
 Lassan, ünnepélyesen bólintott.
 -Kiváló fogalmazás, szavak kovácsa. Köszönöm. Te is szuper vagy, véleményem szerint. -Hirtelen váltással az eszébe villant egy ötlet, kimondta: -Tudod mit, most próbáljuk ugyanezt elmondani egymásnak szavak nélkül!
 Most azonnal haljak meg a boldogságtól, kérdeztem magamtól, vagy még várjak egy kicsit?
 A várakozás többet ígért. Pedig szinte úgy éreztem, ekkora örömöt el sem lehet viselni, erre már nincs is szó, bár néhány azért még akad."

 Nem tudom mások, hogy vannak a szamárfülezéssel, számukra tetsző dolgok aláhúzogatásával, én mindkettőt szinte bűnként kezeltem, a könyveimet akkora becsben tartom. Most viszont ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ebben a műben aláhúzzak minden egyes sort, ami tetszik. Egy dolog tart vissza végső soron: ez anyu könyve, és tudom, hogy ebben a kérdésben ugyanaz a véleménye, mint nekem volt eddig- valószínűleg a többi történetet még mindig képtelen lennék ily módon megszentségteleníteni, de hát kivétel erősíti a szabályt...