A Ley-vonalak titka

Fülszöveg:

"Nem látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szerelme ... vagy te ölted meg őt.

Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.

A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá.

De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél.

Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."

 A történet egy amerikai városban, Henriettában zajlik- ami lehetne akár egy átlagos hely is, de korántsem az. Különleges energiák találhatóak itt, ami vonzza a látókat és a kalandvágyókat egyaránt. Egy ősi legendát hajszol  a 4 Aglionbys fiú, akiknek segítségük is akad Blue, egy látó lánya személyében. Tömören- röviden ennyi, de mégsem. Akad benne bőven a Maggie-től megszokott humor amiből mazsoláztam is:

"Arra azért nem mert volna megesküdni, hogy behatóan szeretne a kontyos törpetiranusszal foglalkozni. Csak az állat neve keltette fel a figyelmét, mert egy méter ötvenkettő centis lévén, nagyon imponált neki a törpetirannusz elnevezés."

"Miközben Adam bűnbánó arccal horgasztotta le a fejét, azon tűnődött, hogy Ronan káromkodása akár költeménynek is beillene, barátja olyan gondosan és szerető aprólékossággal illeszti össze a komoran csengő szavakat. Ronan sokkal szebben beszélt ilyenkor, mint mikor nem káromkodott."

"Gansey beledünnyögött valamit az ágyneműbe, aztán legyintett egyet. Blue leguggolt az ágy mellé, és a karjára támasztotta az állát.
-És most hogyan tovább? De ha lehet, vedd ki a párnát a szádból."

 Aki azért nem kezdett még bele mert félt, hogy a Mercy Falls farkasai trilógiájára fog hajazni, azt megnyugtathatom: teljesen más a történet, a szereplők- egy dolog maradt ugyanaz: a minőség. A szereplők egyediek, kidolgozottak és szerethetőek, a cselekmény izgalmas, és bár a megoldáshoz nem jutunk közelebb a könyv végével, egyáltalán nem mondható, hogy csalódna az ember, mert így is van mit feldolgozni, és lehet várni a folytatást. (Én személy szerint már tűkön ülök..)

Ui.: Maggie Stiefvater az egyik kedvenc íróm lett már a Shiver elolvasásakor, és minden egyes kötete amit kézbe vettem eddig csak erősítette bennem ezt az érzést. Ma már ott tartok, hogy kb. bármit megvennék, amit ő írt.

Éjféli szösszenet

 Az előbb néztem meg a Most jó! című filmet és még hat az érzelmeimre, így nem lehetek benne biztos, hogy holnap vagy egy hét múlva is helytálló lesz a véleményem..
 A történet főszereplője Tessa (Dakota Fanning), egy fiatal leukémiás lány, aki szeretne a hátralévő kevéske idejében minél több dolgot kipróbálni. Példának okáért szexelni akar és bedrogozni, lopni, autót vezetni. Ír róluk egy listát is, de szerencsére nem lesz A bakancslista koppintása, csak finoman említik párszor a filmben. Túl sokat nem tudunk meg a múltjából, a családja és a barátnője sincsen túlságosan kibontva, nekem mégis jó volt így, végül is ez az ő csatája, legfőképp az ő szemén keresztül van bemutatva mi is történik. Tetszett, hogy úgy csinálták meg, hogy valóban azt éreztem amit egy haldokló érezhet: hogy pillanatoknak tűnnek a napok, a hetek. Azt hittem még az elején vagyok a filmnek, és amikor ránéztem kiderült, hogy már a felénél jár. Elgondolkodtató volt számomra, viszont nem letargikus, ami szerintem nagy dolog egy ilyen témájú műnél, legyen az könyv, színdarab vagy film. Időről- időre feltettem magamban a kérdést, hogy vajon én ezt és ezt így csinálnám? -vagy talán máshogy? Bele tudtam magam képzelni a helyébe, de képes voltam megérteni a körülötte lévőket is. Az apját aki szenved attól, hogy nem tud semmit tenni és igyekszik óvni mindentől, az anyját, aki nem mer szembenézni az elkerülhetetlennel és menekül a dolgok elől, az öccsét aki teljesen természetes dologként kezeli a halált amitől a felnőttek megbotránkoznak és a barátját, aki először fél szeretni, mert tudja, hogy úgyis el fogja veszteni és fájni fog.
 Úgy érzem csak hadoválok össze-vissza az éjszaka közepén, és félek nem sikerül átadni, hogy nekem mennyire tetszett ez a film és, hogy aki idetéved és beleolvas a posztomba talán pont azért nem nézi meg ha szembe jön vele egyszer, mert én olyan értelmetlen dolgokat írtam róla. Hjajj. Fáradt vagyok és monologizálok. Azt hiszem megyek aludni.
 Összességében: nekem nagyon tetszett, nem éreztem azt, hogy egy kaptafára készült volna a többivel, a színészek is jól játszottak, és nem is játszották túl a szerepüket, Dakota és Jeremy szerintem tehetségesek, remélem nem adják lejjebb minőségben.

Film adatok röviden:
Tessa Scott-Dakota Fanning
Zoey (barátnő)- Kaya Scodelario
Adam (a barátja)- Jeremy Irvine
anya- Olivia Williams
apa- Paddy Considine

103 perc
rendező: Ol Parker
2012-ben jelent meg.

 A múltheti nagy melegben még olvasni sem volt erőm, csupán vegetáltam. Volt pár próbálkozásom, de néhány oldalnál tovább sohasem jutottam, mert a betűk rendszerint elkezdtek táncolni a szemem előtt. Hétvégén szerencsére már élhetőbb időben volt részünk, így végre képes voltam haladni Richard Bach regényével, és már alig várom, hogy ismét elmerülhessek a sorokban. Kivételesen elkezdtem kijegyzetelni a nagyon tetsző részeket, íme pár részlet a könyvből:

"Hát így élnek errefelé az emberek, nagy házforma dobozokba húzódnak be, hogy védjék magukat az olyasmitől, mint az "eső" vagy a "hó", és a dobozok oldalára lyukakat vágnak, hogy kilássanak belőlük. Kisebb méretű dobozokban jönnek-mennek; különböző színűekre festik őket, és a sarkukon kerekek vannak. Azért kell nekik a doboz-kultúra, mert az hiszik, hogy maguk is dobozba vannak zárva, ezt a dobozt "test"-nek hívják. A testből lábak és karok állnak ki, ujjak vannak rajtuk, hogy tollat meg egyéb szerszámokat mozgathassanak velük. Nyelveket beszélnek, mert már elfelejtették, hogyan kell megérteniük egymást, és szem van a fejükön, mert elfelejtették a valódi látást. Fura kis bolygó ez. Bárcsak te is itt lennél! Nemsokára hazamegyek. Szóval, éreztél már ilyesmit?
-Néha igen. De nem egészen így- felelte."

"Végül is ebből áll a tapasztalatszerzés: nemcsak az számít, hogy elveszítjük-e a játszmát, hanem az is fontos, hogy kapunk ki, és hogy miképpen változunk meg tőle; okulunk-e belőle, használjuk-e a még sohasem volt új tapasztalatot a következő játszmákban? A vereség furcsa módon egyfajta győzelem."

"Lehet, hogy most meg fogsz lepődni, de jobb, ha hozzászoksz ahhoz, hogy belőlem- a szavak kovácsa lévén- olykor- olykor akaratom ellenére is előtör a költészet- ilyen vagyok, másként nem tehetek. Szóval: szerintem szuper vagy!
 Lassan, ünnepélyesen bólintott.
 -Kiváló fogalmazás, szavak kovácsa. Köszönöm. Te is szuper vagy, véleményem szerint. -Hirtelen váltással az eszébe villant egy ötlet, kimondta: -Tudod mit, most próbáljuk ugyanezt elmondani egymásnak szavak nélkül!
 Most azonnal haljak meg a boldogságtól, kérdeztem magamtól, vagy még várjak egy kicsit?
 A várakozás többet ígért. Pedig szinte úgy éreztem, ekkora örömöt el sem lehet viselni, erre már nincs is szó, bár néhány azért még akad."

 Nem tudom mások, hogy vannak a szamárfülezéssel, számukra tetsző dolgok aláhúzogatásával, én mindkettőt szinte bűnként kezeltem, a könyveimet akkora becsben tartom. Most viszont ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ebben a műben aláhúzzak minden egyes sort, ami tetszik. Egy dolog tart vissza végső soron: ez anyu könyve, és tudom, hogy ebben a kérdésben ugyanaz a véleménye, mint nekem volt eddig- valószínűleg a többi történetet még mindig képtelen lennék ily módon megszentségteleníteni, de hát kivétel erősíti a szabályt...

Legújabb olvasnivalóim

 Végre, végre, végre megvettem és olvasom a születésnapi könyvem. Na de ne szaladjak ennyire előre az időben. Azzal kezdeném, hogy akkor jutott eszembe az otthoni fiókom mélyén lapuló 2000Ft értékű Alexandra utalvány, mikor már úton voltam Pest felé január 2-án, és tudtam, hogy az csak 12-éig érvényes, én meg lehet haza sem megyek addig. De szerencsére megoldódott, én pedig szombaton 12:45-kor be is léptem a könyvesbolt ajtaján, ami 1-ig volt nyitva. Tartottam egy gyors terepszemlét -le voltam maradva kicsit az új könyveket illetően- majd levettem a polcról az egyetlen olyan ott található könyvét Maggie Stiefvater-nek, amit még nem olvastam: A Hollófiúkat. Boldogan szorítottam leendő kincsemet, de azért még egyszer alaposan körülnéztem. Szemeztem egy sort a Cinder-rel, de Maggie már egyszer hatalmas sikert aratott, ezért inkább biztosra mentem. (Eddig nem bántam meg..) Mikor ma megláttam, hogy Titti írt róla, gondosan kihagytam, mert bár szeretem elolvasni általában a véleményeket, ezt szeretném egyedül felfedezni. Ha végeztem, máris megyek majd az Olvastárra na jó, előbb megírom a saját véleményem.
 Tegnap a buszon kezdtem el olvasni, negyedén túl vagyok. Tetszik! Órákig tudnék fecsegni róla, de majd inkább akkor, ha kiolvastam. Huh, mindjárt folytatom...

Egyébként már írtam róla, hogy folytattam az Eragont, most a második részénél, az Elsőszülöttnél tartok. Azt is imádom. Pénteken meg egy lyukas órámban bementem a suli szerény könyvtárába, és 2 könyvvel távoztam: Szabó Magda:Katalin utca; Ókút és Emily Bronte versei. Szóval egy ideig lesz mit olvasnom. Hála az égnek. 

Már ki voltam éhezve valami jó történetre, szóval megyek is! Üdv a hetedik könyv-mennyországból, majd jelentkezem.

Év eleji összegzés (év végi helyett)

 Nagyon rég nem írtam már semmit (ez nem jelenti azt, hogy nem is olvastam), ami egy csöpp szomorúsággal tölt el. Foghatnám a sulira, mert tényleg van dolgom rendesen, de igazából lusta voltam (amin nem meglepődni, ott van a bemutatkozásomban is.. :P). Igazából az a baj, hogy amikor olvasok, akkor vagyok benne igazán, utána már mennék a következő könyvre, vagy még emésztenem kell, és félek elhamarkodott ítéletet írni, esetleg egyszerűen csak elfelejtem, hogy írni szerettem volna róla. No meg egészen addig vannak jó gondolataim, míg nem próbálom meg leírni...

Nagyjából fél éve van ez a blog, fele idő alatt egyedül árválkodott szegény, de nem ígérem, hogy többet nem fog, mert nem vagyok ígérgetős típus már csak azért sem, mert akkor nincs mit megbánnom. Sok jó könyvet olvastam ez idő alatt, de csak a töredékéről írtam szégyenszemre...

Sajnos idén nem várt könyv a fa alatt, bár sok más igen. Így aztán magamat fogom meglepni valamivel jövőhéten, születésnapom alkalmából, ugyanis még maradt tavalyról 2000 Ft értékben Alexandrás könyvutalványom. Már alig várom a hétvégét! :D

Ami pedig az évzáró olvasmányt illeti, én az Eragon első kötetét olvastam Christopher Paolini-től december 31-én is, előtte nemsokkal pedig Scott Westerfeld: Csúfok c. kötetét olvastam ki, és már várom, hogy a folytatás is a kezembe kerüljön.

Ezúton kívánok- kissé megkésve ugyan- nagyon boldog, sok jó könyvvel teli újesztendőt!