Úgy néhány hete evickéltem ki egy érzelmi gödörből, jó érzés volt több hónapnyi szenvedés után végre szabadnak lenni. De ahogy az már lenni szokott, míg kapaszkodsz nem kellesz, de ha veszed a kabátod, mégis visszahív, kecsegtet. Pedig túl voltam rajta. Ó, de még hogy! Nevetni tudtam volna, mikor egyik pillanatról a másikra teljesen közömbös lett az is, ami előtte lévő nap még sírásra késztetett volna. Így már bátran néztem szembe vele, úgy éreztem nem kell féltenem már semmit. Ám nemrég azon kaptam magam, hogy kezd megint meghittség áradni szét bennem ha beszélünk, s gondolkodóba esem egy-egy reakcióján. Próbál visszacuccolni az a nyavalyás érzés belém, s nekem minden alkalommal úgy kell arrébb tessékelnem az ajtóból, mint a nem szobatiszta macskát, hogy: "Nem, Te nem jössz be ide többet, mert már mindketten tudjuk, hogy csak galibát okozol, abból meg elég volt, köszönöm." De érzem, ha csak egyszer is lankadna az éberségem, besuhanna a legkisebb résen is, újabb kárt okozva az egyszer már rendbe rakott lelkemben.
Most viszont ismét én nyertem a csatát azzal, hogy kiírtam magamból, így sikerült egy időre megint kiebrudalnom az őt megillető helyre a kis piszkot. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése